Remény 

  Leszállt az éj, s én behúztam gyűrött, pecsétes noteszemben egy újabb vonást. Öt éve vagyok úton, vagyis éppen ma vagyok huszonegy éves.

Megigazítom a kötelet, mely derekamnál fogva rögzít a fához, ahová éjszakára felmásztam aludni. Majdnem rám sötétedett, mire találtam egy megfelelőt, melynek ágain fel tudtam húzni magam, és a magasban, a lomb sűrűjében rejtőző vastag, villás ágon úgy, ahogy elhelyezkedtem.

Hátamat a fa törzsének vetem, hátizsákomat az ölemben pihentetem, s úgy szedegetem ki belőle a szárított húst, vizet, s végül az apró noteszt, amelyben az eltelt időt rögzítem.

Nem mintha lenne értelme, de így neveltek. Az idő rögzítése fontos számunkra. Talán, mert csak ez maradt népünknek, ami megkülönbözteti másoktól.

A napokat kavicsokkal jelöljük, csinos kis gúlába rendezve őket, s minden harmincadik kavics után egy vonást vésünk a központi csarnok falára, majd tizenegy vonást áthúzunk egy tizenkettedikkel. Nem túl pontos számítási mód, de mégis valami. Így legalább nagyjából tudjuk, hogy a Nagy Áradás harmincegy éve rombolta le az addig megszokott világot.

*****

Anyám akkor tizenöt éves volt, s csupán a véletlenen múlt, hogy aznap nagyapám irodájában ücsörgött egy szürke bársony kanapén, s az ablakból nézte végig, amint a falként közeledő sós víz berontott a felhőkarcolók közé, több emelet magasan beborítva az utcákat, maga alá temetve mindent és mindenkit, aki nem volt legalább tizenkét méter magasan a földtől.

Az utólagos feltételezések szerint valami miatt hirtelen megemelkedett a tengerszint, s az óceán átcsapott a gáton, majd ledöntötte, s akadály nélkül rohant végig a sík területen, hol városunk elterült.

Az ok igazából senkit nem érdekelt. A kezdeti pánik és erőszakhullám után az emberek igyekeztek a túlélést segítő megoldásokra összpontosítani.

A víz még néhány napig emelkedett, míg végül megállapodott a hatodik emelet környékén. Egyes toronyházak nem bírták az ár erejét, és eldőltek vagy idővel összeomlottak. Egymásra halmozódott fém- és üvegtestük egy letűnt kor mementójaként feküdt a hideg vízben.

A túlélők birtokba vették az épen maradt épületeket. Az irodákat lakásokká alakították, a hulladékokból kezdetleges tutajokat eszkábáltak, s az első sokk után keresni kezdték hozzátartozóikat, barátaikat.

Régi ellenségek húzták ki egymást a vízből, örök haragot fogadott rokonok osztoztak ázott kutyakekszen, s a közös szomorúság fátyla borult szemükre elvesztett szeretteik miatt.

Hamar megalakult a Halászok Szövetsége, a Pékek Testvérisége, az Orvosok Kamarája és az Algatermesztők Baráti Csoportja, melyek megalapozták a túlélés reményét.

Anyámat nagyapám nevelte fel a sértetlenül maradt irodaház nyolcvanhetedik emeletén. Itt töltötte kamaszéveit, fel-alá rohangálva a lépcsőházban másik nyolc gyerekkel, kik a véletlen folytán vagy egy kis csoda segítségével éppen a felhőkarcoló különböző emeletein bámulták rettegve a közeledő véget, pont, mint anyám.

Apám közülük került ki, honnan máshonnan. Azt mondják, magas volt és jóképű. Húszéves korára ő lett a legígéretesebb feltörekvő tehetség a Halászok Szövetségében.

Nagyapám sóhajtva adta áldását rájuk. Mi jobbat remélhetett volna, mint valakit, aki legalább ételt tud tenni az asztalra e nyomorúságos időkben.

Aztán egy viharos napon apám tutajának nyoma veszett. Négyen szálltak vele hullámsírba, köztük magas, erős, jóképű apám, akit én már sosem ismerhettem meg, hiszen még csak tizenhat hetes voltam anyám hasában.

Engem is vonzott a tenger. Szerettem friss tisztaságát, szépséges erejét, de anyám megtiltotta, hogy a víz közelébe menjek. Titokban jártam ki, hol erre, hol arra a tutajra kéredzkedve, ellesve a fogásokat, s ingyen halat könyörögve.

A pékségben is eltöltöttem néhány évet, míg végül anyám bánatára, algatenyésztőnek álltam, hogy legalább így szeretett óceánom közelében legyek.

Nagyapám az orvosok csoportját vezette, s megtanított mindenféle fogásra, melyekkel sebeket, törött tagokat kezelhettem.

Miután betöltöttem tizenötödik évem, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy tudásomat másokkal is megosszam, s hitem ebben a tanító szerepemben nap, mint nap növekedett, míg végül a tizenhatodik születésnapomon egy ajándékba kapott tutajon elindultam, hogy messzi tájakon embereken segítsek.

Valójában nem sok elképzelésünk volt arról, mi lehet elárasztott földjeinken túl, mert olyan messzire senki nem evezett. Nem tudtuk, csak feltételeztük, vagy inkább reméltük, hogy élnek még emberek rajtunk kívül.

S most itt vagyok, öt év vándorlással a hátam mögött, egy fán ülve, kötéllel derekam körül. Szárított húst rágok és forrásvizet iszok, miközben bámulom a vörös eget, hol a lenyugvó nap utolsó sugarai fénylenek.

*****

Napokig eveztem, míg végül szárazföldet találtam, amiről kiderült, hogy csak egy úszó sziget. Sikerült rajta madarakat lőnöm, tojásokat lopnom. Gondosan összeszedtem a nyilakat, s mindnek megigazgattam hegyét, tollát, hogy legközelebb is hasznukat vegyem.

Nagyapámtól kaptam egy pisztolyt egyetlen tárral, egy vadászkést, amit egy hálás betegétől kapott, kinek megmentette a farfekvéses lányát és vajúdó feleségét. Lelkemre kötötte, hogy kizárólag életveszély esetén, önvédelemre használjam őket. Leginkább a golyókkal való spórolásra figyelmeztetett.

Anyám ellátott tűvel, cérnával, ruhaneművel. A halászok tutajt adtak s szárított halat, míg pék barátaim napestig sütötték az illatos pogácsákat, algatermesztő társaim pedig széles vászoncsíkokba csomagolták hetekre elegendő terményüket.

Készleteimet igyekeztem folyamatosan megújítani, s az úszó sziget költő madarai hangos sivalkodással és dühös szárnysuhogással próbáltak célomtól eredménytelenül elterelni.

Újabb napok teltek evezéssel, míg magas dombokat láttam meg a távolban, s három hét után először sikerült kikötnöm és szilárd földre lépnem.

Még sosem láttam élőben mezőt, erdőt, sem szarvast vagy nyulat. Minden újdonság volt számomra. Persze elméletben tudtam a gombákról, a moháról, a vadakról és a régi kor majd' minden dolgáról, de saját szememmel most láttam őket először szökellni a magas fűben, most szagoltam, kóstoltam fanyar húsukat, melyet nyárson megsütöttem.

Sok helyet bejártam az öt év alatt, sok helyen tanítottam, néhány helyről menekülnöm kellett, s volt, hogy csodálkoztam, hogy még élek. Én is sokat tanultam az emberektől, kik túléltek s éltek. A legtöbb helyen szívélyesen fogadtak, segítettek mindenben, ritkán futottam rosszindulatba vagy kegyetlenségbe. Az emberek leginkább szomorúnak és fáradtnak tűntek. Legtöbben nem láttak értelmet a holnapban, de erőnek erejével reménykedtek egy szebb jövőben.

Voltak csoportok, kik sátrakban éltek, barlangokba húzódtak, földbe vájtak üregeket, s befedték mivel tudták, lombbal, fűvel. Voltak, kik rozsdás vagonokban rendezkedtek be, romos épületeket újítottak fel, vagy cölöpöket leverve igyekeztek megvédeni területüket.

Vadásztak, halásztak, feltörték a mezőket, s ahol tudtak, ott vetettek. Sütöttek, főztek, rongyokból szakadozott ruhákat varrtak. Szeszt főztek bármiből, és voltak, kik mákot termeltek, hogy könnyebben viseljék a rájuk mért csapást.

Egyszer még egy viadukt faluban is jártam, mely egy hatalmas völgyön át ívelt. Felső szintjén termelték a zöldséget, bogyós gyümölcsöt. Szép, rendezett sorokban guggoltak a babok, uborkák, karózva minden. Paradicsom, paprika, krumpli, s terülve a tökök, a sorok között keskeny vizesárok húzódott.

A híd alsóbb szintjén éltek maguk az emberek. Fal mellé tákolt ponyvák alatt zajlott az élet. Hevenyészett ágyak, lócák voltak takaros rendben, s középen az út, hol jártak-keltek, csereberéltek egymás közt, kinek mi kellett.

Itt sokat időztem, hónapokig tanultam a vetemények titkát, s csekély orvosi tudásomért cserébe magokat szárítottak nekem, melyek itt lapulnak hátizsákom zsebeiben, gondosan becsomagolva vászonba és bőrbe.

Öt év alatt átkeltem füves síkságokon, erdőkön, aranyló kalászú búzatáblákon. Gyalogoltam esőben, hóban, napsütötte délben. Láttam sok életet és halált, árnyat és fényt, s megtanultam, hogy az emberekben még ott él a remény.

A remény, s az erő, melyek karöltve, vállt vállnak vetve küzdenek e nehéz időkben. Mik visznek minket mindig új útra, előre, s letörik az éjt, a félelmet. Láttam, míly kitartón képes küzdeni az ember, s hogy segíti egyik a másikat a nélkülözésben. Néztem a gyermekek boldog mosolyát nyáron vizet fröcskölve a patak parton, s láttam, hogy ifjak a lányokat kísérik, táncra kérik, míg az idősek pipáztak, s merengtek a múlton.

Láttam, hogy népünk visszatért a természethez, kényszer szülte, dacos módon, de mégis félő, reszkető szeretettel, melyben a kiszolgáltatottság idővel enyhült, helyet adva a tudatos, mértéktartó életnek.

Láttam s megéltem oly sok mindent, mit a toronyházak lakói remélni sem mertek, mikor útnak indítottak, hogy tudásom magjait elvessem, s új ismeretekre tegyek szert más emberek által, s hosszú utam során csupán egyetlen kérdésre nem találtam a választ.

Bárhol jártam, bárkit kérdeztem, hogy mi történt a világgal, senki nem tudta megmondani. Néhol víz áradt, néhol tűz hamvasztott mindent, néhol hatalmas kövek hullottak, míg más helyeken földrengés nyitott szakadékokat, omlasztott le egész hegyeket.

Az általános nézet szerint valami nagy kataklizma volt, de ezt eddig is sejtettem, ám a részleteket senki nem ismerte, hát tovább vándoroltam, hogy válaszokat leljek.

*****

Napsütötte reggel virradt, s én elgémberedett tagokkal másztam le a fáról, mely biztos, ami biztos alapon védelmet nyújtott éjszakára. Alig gyalogoltam egy keveset, rohanó patakra leltem, s leguggoltam megmosni arcom, kezem. Érzékeim az évek alatt kiélesedtek, s már mosakodás közben éreztem, hogy valaki figyel.

Óvatosan álltam fel, nehogy megijesszem, s mosolyogva intettem valamerre a fák közé, hol a leskelődőt sejtettem. Fiatal férfi lépett ki a fák takarásából. Láttam, nem fél, de nem is kockáztat. Nem fedte fel magát teljesen, s kezében a vadászpuska egyenesen rám meredt.

Magányos vándor vagyok, kiáltottam neki. Tudást hoztam, és új tudást keresek. Miféle tudást, kérdezett vissza, mire begyakorlottan soroltam, mi mindenhez értek, s hogy megtanulok bármit, mi mások segítségére lehet.

Közelebb jött, s a zsákomat kérte. Gyorsan átkutatta, majd félre dobta, s hozzám lépett. Fegyvereim elvette. A kést övébe tűzte, a pisztolyt zsebébe süllyesztette, íjamat a tegezzel együtt pedig vállára vetette. Majd visszakapod őket, mondta, s hozzá tette, hogy talán.

Bólintottam, mert mi mást tehettem, s kérdőn mutattam zsákomra a földön. Beleegyezően bólintott, így hátamra vettem. Intett, hogy menjek előre egy kitaposott ösvényen, mely a pataktól vezetett át az erdőn, ő pedig mögöttem jött a puskával a kezében.

Menet közben láttam, hogy az ösvényt szándékkal rendben tartották. Rendszeresen tisztogatták, metszették az ágakat, s néhol nagyobb kövekből halmokat állítottak, mint útjelző póznákat, esetleg távolság jelölésként.

Rövid gyaloglás után egy széles mezőre értünk, ahol legnagyobb ámulatomra egy egész fából épített falut láttam magam előtt. Amint jobban körülnéztem, láttam, hogy nem is mezőn, inkább egy hatalmas irtás közepén állunk.

Szabályos utcákon sorakoztak az egyszerű, de takaros házak, a falu szélén facölöpös kerítés futott, s a vidám patak mellé malmot építettek. A házak mellett vetemény volt s ólak, műhelyekben javítottak, szereltek.

*****

A vastag ronggyal leemelem a fazekat a sparheltról, leveszem a fedőt, hogy kissé hűljön a leves. A hosszúnyelű lapáttal kiemelem az illatos kenyeret a kemencéből, s a padkára csúsztatom. Nehezen mozgok, a derekam majd' leszakad. A gyermek kicsit fészkelődik bent a jó melegben. Bármelyik nap megérkezhet.

Férjem épp jókor ér haza ebédre. Szélesen mosolyog, három nyulat fogott. Bundát akar varrni a kicsinek, a hús egy részét pedig odaadja a szomszéd özvegynek, hogy levest főzhessen a nagybeteg anyjának.

Hideget és havat hozott a házba. Bundás cipőjét a küszöbön tapodja, s prémkabátját a szögre akasztja. Mosolyogva ölel magához, majd lehajol, fülét hasamra szorítja, majd csókolgatja, itt a papa, susogja.

Boldogan túrok bele télire hosszúra hagyott hajába, végig simítok szakállas arcán. Micsoda mázlim volt, amikor tavaly rám talált a patak parton.

Rám talált, mikor őrségben állt, s elkísért a faluba, ahol bizony elkélt egy szedett-vedett orvos. Elkélt még egy szorgos kéz, a sok mag, mik zsákomban lapulva várták a földet, s valaki, ki értett a kenyér- és kalácssütéshez.

A szomszéd özvegy, a jóasszony, befogadott, enni adott, én pedig kedvességük tudásommal háláltam meg. Teltek, múltak a hetek, hónapok, s én mindig halogattam, hogy útnak induljak, hogy folytassam a vándorlást, keresve a tudást, mit addig nem leltem sehol.

Egyetlen porcikám sem kívánta a hosszú gyaloglós napokat, az éjszakai fán alvásokat, a mindig éberen, fülhegyezve őrködő perceket, órákat, melyek néma magányban peregtek. Megszerettem az erdei falut és lakóit, ezeket a csendes, szorgalmas embereket, kik nap nap után békésen együtt éltek a természettel, s csak annyit vettek el, mi nekik feltétlen szükséges volt.

Mázlim volt, sőt, nagy szerencsém, hogy éppen erre tévedtem, hogy erre az útra hozott a lábam, s hogy az a vadászpuskás fiatalember éppen akkor ott állt egy fa mögött, amikor fáradtan megmosakodtam a patakban.

A kicsi nagyot rúg, felnyögök belé. Ez maga a legtisztább boldogság. Ég a tűz, gőzölög a leves, a frissen sült cipó illata elkeveredik a ragu és a nyulak fanyar illatával, s érzem bensőmben az életet, míg ujjaim a jeges havat simítják a selymes szakállon.

A tudást, mit kerestem, hogy mi történt a világgal, nem leltem meg, de találtam valami mást, valami sokkal többet. Valamit, ami erős, mély és tiszta, mint fagyos éjen a felhőtlen ég.

Ha fiú lesz, Erik lesz a neve, melynek jelentése törvény. Ha lányunk születik, Nadjának hívjuk majd, mely maga a legigazabb remény.

*****

Erik = germán eredetű név, jelentése becsület / törvény / hatalmas uralkodó

Nadja = jelentése remény(ség)