Az Óramester

Vira végig sietett a keskeny utcán a magas házak között beszűrődő napfényben. A boltíves kapuk mögött megannyi élet tette szokásos, mindennapi dolgát, ám ő határozott céllal érkezett, s egyetlen cégért keresett.

Tudta, hol találja, már nem először járt itt, ám ez alkalommal is megcsodálta a patinás táblát, a mozaikos üvegajtó apró barázdáit, melyek kizárták a halódó nap gyenge sugarát, félhomályba vonva az apró bolt belsejét.

Fellépett az évszázadok alatt simára kopott lépcsőre, majd lenyomta a veretes kilincset, s hiába tudta, mire számíthat, mégis kissé összerezzent az ajtó fölé akasztott csengettyű hangjára.

Pillanatra megállt, hogy szeme megszokja a gyér fényt, s beszívta a fém és kenőanyagok keveredő illatát, s még valamit, mit az évek alatt sem tudott jobban meghatározni, s ezért magában csak az idő pillanatának hívott.

Ez az illat, vagy érzés, nem tudta volna eldönteni, annyira sajátja volt a boltnak, hogy csukott szemmel is tudta volna, hol van. Nem hasonlított semmi máshoz, csak itt volt fellelhető az egész világon, s a ragyogó tisztaság ellenére is egyfajta áporodott, ódon hangulatot árasztott.

Az Óramester szemben ült, a pult mögött, s szokásához híven épp egy óra fölé hajolt. Drótkeretes szemüvege egészen lecsúszott az orrán, miközben parányi műszerekkel matatott az óra érzékeny belsejében.

Vira csendben állt, várta, hogy a Mester időt szakítson rá. Mindenki tudta, hogy nem lehet zavarni munka közben, hiszen életek múlnak azon, nehogy hibázzon, így csak állt illedelmes távolságban a pulttól, s szemét körbe futtatta a polcokon, melyek padlótól a plafonig borították a falakat, s zsúfolásig voltak különböző órákkal, melyek egészen halkan vagy erősebben ketyegtek, zúgtak, búgtak, aprókat kondultak. Mind más hangon szólt, mert mind egyedi volt.

Voltak egészen apró, közepes és nagy, sőt hatalmas órák, s némelyik dísztelen, egyszerű, mások pedig kissé vagy gazdagon cizelláltak. Volt kakukkos, zseb- és karóra, polcra, asztalra vagy éjjeli szekrénykére való. Régies, modern, szögletes, kerek, levélmintás és állatfigurás. Némelyik burkolatát fából faragták, mások fémből készültek, ezüsttel bevont vagy aranyozott felületük csillogot volna a fényben.

Vira szerette nézni őket, s hallgatni a kaotikus kakofóniát, mely az élet lüktetésére emlékeztette. Megannyi óra, mely mind megannyi élet, megannyi történet, s mind tartozik valakihez, fontos valaki számára. Minden mutató rótta a neki kijelölt utat körbe-körbe a számlapon, s zakatolta monoton ritmusát, mely percegésnyi pillanatra osztotta a végtelen időt s az általa létező életet.

Áhítatott érzett, s a lét feletti csodát, mely elringatta a folyamatos zajban, mint lassú, töredezett dallam vagy testének csapódó lágy hullám. Az Óramester óvatosan letette kezéből a megjavított órát, s időtlen szemét Virára emelte, ki elővette és a pultra helyezte a maga, ütött-kopott, dísztelen kis óráját.

*****

Panduya, mert így hívták a Mestert, bár szerinte ezt senki nem tudta már rajta kívül, gyengéden kezébe vette a szerény kis ketyegőt, felnyitotta fedelét, meghallgatta szaggatott hangját, alaposan megnézte a belsejét, majd bólintott, s megígérte holnapra, hogy kész lesz.

Nézte amint Vira – mert ő tudta mindenki nevét – mosolyogva becsukja maga mögött az ajtót, majd szépen betette óráját a többi között egy helyre, mely neki volt fenntartva, s mely hely hollétének okát és indokát csakis ő, a Mester tudta a ketyegő sokaság tömegében.

Polcai mindig zsúfolásig tele voltak, s ő tudta mindegyik helyét a polcon, névről ismerte mindegyik tulajdonosát, ismerte életük, történetük, s előre tudta, mikor telik ki idejük. Ismerte órájuk egyedi ketyegését, ritmuszavarát, forgó, tekergő belső rendjét, melyet fáradhatatlanul javított, portalanított, cserélve időnként egy-egy kereket, rugót, helyére tekerve némely szalagot, s pótolva kicsorbult fogat, törött tengelyt.

Egyetlen darabot nem tudott ő sem megjavítani, s ez a felhúzó volt. Az órák úgy lettek megalkotva, hogy csak egyszer, első alkalommal lehetett őket felhúzni, aztán jártak, amíg bírták szusszal, ám a gondos ápolás ellenére is lejártak egyszer, és ekkor senki, még az őket megalkotó Panduya sem tehetett semmit, hogy újra indítsa bármely szerkezetet.

Egyszer, egyetlen egy alkalommal, még az idő kezdetén, megpróbált újra működésbe hozni egy órát, de oly végletes, katasztrófális következményei voltak tettének, hogy a Tanács kiátkozta, s ő maga is annyira megijedt alkotásától, hogy soha többé nem próbálkozott vele.

De ez már nagyon régen volt. Az emlék távoli lett, bár még mindig bántotta a lelkiismeret, hogy a Tanács egyöntetű döntésére a Végrehajtó túlfeszített egy rugót, s ezzel megszakította az újra indított szerkezet életét. Nem tűrtek maguk közt más halhatatlant, s tettéért Panduyát alkotásaival együtt a Mindenség mélyére száműzték. Alkotó erejét elvették, s mit meghagytak neki, oly kevés, hogy csupán javíthatja már megalkotott szerkezeteit.

Itt, ezen a távoli bolygón, ennek a ma már halódó napnak a fénye mellett óvta saját népét, kiket, mint gyermekeit szeretett. Gondjukat viselte óráiknak, s ha idejük letelt, eltette a szerkezeteket örök emlék gyanánt a hátsó raktárban.

Látta, amint Vira óráját felnyitotta, hogy az a bolt polcáról hamarosan a raktár homályába vész, ám addig még egyszer, utoljára alaposan megtisztogatta a szerkezet finom kis darabjait, s a fedelet lezárva szeretettel fényesítgette dísztelen, csak számára és tulajdonosa számára becses felszínét.