A. S. Field: A szolga

"Nem lesz már nekem többé

semmim és senkim.

Visz a Halál messzire."

[Bedai-i dal / részlet]

–A varázsló befejezte a kántálást, és eltávolította a drágakövet a templom tornyán elhelyezett csodakehelyből, mire az eső, amelyre már hetek óta vártak, és ami csupán egy órán át esett, néhány pillanat múlva elállt.

Az emberek lesújtottan álltak a téren. A sárga mészkővel borított utcák még párát árasztottak magukból, de jól tudták, hogy a szikkadtra repedezett termőföldek már mohón magukba szívták a kevés csapadékot, amely épp csak ahhoz volt elegendő, hogy a szárazságtűrő növények megtermeljék azt a csekély mennyiséget, amire az embereknek szükségük volt a túléléshez. A drágakő pedig, amely a csodakelyhet működtette, visszakerült a varázslók által őrzött termek mélyére, hogy ott várjon a következő alkalomra, amikor az uralkodó úgy dönt, hogy újabb esőnapot engedélyez birodalmában.

Jess érezte, hogy Miri feje elnehezül a vállán, lélegzése pedig egyenletes, mély szuszogássá csendesül. Becsukta a mesekönyvet, és gyengéden betakarta a lányt, majd óvatosan kicsúszott az ágyból, hogy míg kishúga alszik, befejezze a leckeírást.

A lányka apró keze utána nyúlt, megragadta a fiú könnyű vászonnadrágját.

–Ugye, ha felnővünk, megkeressük a drágakövet a csodakehelyhez – motyogta álomittas hangon.

–Persze – suttogta Jess.

–Megígéred?

–Az életemre esküszöm, Miri, hogy elhozom földünkre az életet adó esőt.

*****

[6 évvel később]

Jess felpakolta a poharakat a tálcára, és hátra ment a söntésbe, hogy elmosogassa őket. Félszemmel az ajtóra pillantott, amikor az kinyílt, és belépett egy magas, jóképű idegen, aki a pulthoz lépve előkotort egy alumínium érmét, mire Rosie csapolt neki egy korsó sört.

A férfi kényelmesen elsétált a sarokbokszig, kalapját hanyagul a lócára dobta, nyeregtáskájával együtt, és leült a habzó itallal. Rosie leplezetlenül leste a pult mögül.

–Ne bámuld! – súgta neki Jess, de a lány annál inkább meresztette a szemét.

A kisváros szélén kanyargó országút mellett lévő kocsmában egyáltalán nem volt ritka az idegen földről erre tévedt vendég, ám ilyen jókiállású, jól öltözött férfit ritkán láttak errefelé.

–Nézd, milyen csinos – kacsintott a lány – és bizonyára akad némi érme ott, ahonnan ez jött – söpörte tenyerével a pénzt a pultról a fiókba. – Talán elvihetne egy körre, és akkor kiderülne, mi van a kabát alatt és az erszényében.

Jess lopva végigmérte a férfit. Jóval idősebb volt náluk. A fiú úgy gondolta, olyan harminc körül lehet. Rosie csak tizenkilenc múlt, Jess pedig még gyerek volt hozzájuk a maga tizennégy évével, de szíve így is összefacsarodott a gondolatra, hogy a lány esetleg elmegy az idegennel.

Rosie nem csinált ebből nagy ügyet. Egyfajta kiegészítő jövedelemnek tekintette a férfiak ajándékait pultos fizetése mellé. Egyszer azt mondta Jessnek, hogy talán még tíz évig fogják látogatni a férfiak, ezért ki kell használnia minden lehetőséget, hogy pénzt tegyen félre, mert Bodgar megígérte neki, hogy társulhat a kocsmába, amivel bebiztosíthatná magát öregségére.

Bodgar volt a kocsma tulajdonosa, és néha ő is meglátogatta Rosie-t zárás után. A lány szerint nem volt ebben semmi rossz, vagy törvénytelen, Jess mégis olyan féltékenyen pislogott rájuk, hogy a lány mindig megmosolyogta érte. Nem nevette ki. Annál sokkal jószívűbb és kedvesebb volt. Inkább csak így örült annak, hogy valaki, ha más nem, legalább egy kamasz fiú ennyire szereti, hogy így félti, és kívánja egyszerre.

A férfi most felállt, és a pulthoz sétált. Elég jó állapotú cserzett bőrnadrágot és hosszú, szintén bőr útikabátot viselt. A csizmája és nyeregtáskája különösen drágának látszott, és Jess tudta, hogy lova, amelyet ő kötött be az istállóba, nemes állat.

Furcsa volt, hogy ilyen módos ember egyedül utazik Bedai útjain, ahol nem ritka a csoportos támadás két település között. A kereskedők és hivatalos úton járók őrizettel, esetleg zsoldosokkal vagy egymással társulva utaztak, és leginkább postakocsin, nem pedig egyedül és lovon. A vándorénekesek, szegény emberek pedig csak gyalogszerrel indultak útnak az egymáshoz közel fekvő falvak, kisvárosok között, hiszen egyik helységből a másikba legkésőbb egy nap alatt el lehetett érni még így is.

–Ennivaló is akad? – mosolygott a férfi Rosie-ra, mire a lány a pultra könyökölve kérdezte meg tőle – Mit ennél, Kedves?

Az idegen értőn nézett rá, s közben kimérten Jessre pillantott, amitől a fiúban megállt az ütő.

–Na, ő nincs az étlapon! – komolyodott el Rosie, mire az idegen hangosan felnevetett. – Nem is gondoltam, csak olyan szigorúan nézett rám, mint ha az apád lenne… Nos, hát, mi van az étlapon?

–Három alu érméért megkapja a teljes kínálatot. Plusz öt aluért a desszertet is – mosolygott újra a lány, s a férfi mosolya mögül kivillantak fehér, egészséges fogai, miközben a nyolc alumínium érmét leszámolta a pultra.

–Kiviszem az ételt, amikor elkészül ­– kapta fel az öt érmét Rosie, s gyorsan a nadrágzsebébe süllyesztette, míg a vacsora árát a fiókba söpörte.

*****

Másnap az idegen újra náluk vacsorázott, s harmadnap megint, és akkor megszólította Jesst.

–Hány éves vagy, fiú?

–Tizennégy, uram.

–Szólíts csak Lukának! Nem vagyok sem birtokos vagy kereskedő, s nemesnek sem születtem. Apám fazekas volt, anyám pedig varrónő. Mi a neved, fiú?

–Jess, ur… Luka

–Jól van, Jess, akkor a bemutatkozással megvolnánk.

Jess maga sem értette, miért, de azonnal bizalmat érzett Luka iránt. Nézte, amint magabiztosan és nyugodtan rágcsálta a vacsorára felszolgált marhahúst és krumplit. Mosolya nyílt és kedves volt, a szeme pedig, mint őszi erdőben az ázott avar, barna mohazöld pettyekkel.

Megfigyelte azt is, hogy Rosie áhítattal nézte a férfi minden mozdulatát, s elsőnek vette fel rendelését, sőt, amint megérkezett, mindenkinek morogva várnia kellett, mert a lány Luka rendelését elsőbbséggel kezelte. Talán belehabarodott, gondolta Jess, és csodálkozva vette tudomásul, hogy nincs benne semmi ellenérzés. Megértette a lányt, mert ő maga is legszívesebben Luka asztalához ült volna, hogy mellette legyen egész este.

Hiányzott neki az apja, kit nem is ismert, és a kishúga, Miri, aki anyjukkal egy kis hegyi faluban maradt, míg Jess lejött a sivatag szélén elterülő kisvárosba, hogy mint egyetlen férfi a családban, munkát keressen, így a kislánnyal csak reggelente találkozott, amíg elkísérte az iskolába.

–Jársz iskolába?

–Az első négy elemit kijártam.

–Akkor tudsz írni és olvasni. A számolással hogy állsz?

–Tudok annyit, amennyi szükséges, ur… Luka. Itt a kocsmában megállom vele a helyem.

–Érdekel a történelem?

–Nem tudom, mi az, ur… Luka.

–Régi dolgok. Olyan tettek, amiket régen meghalt emberek vittek véghez.

–Mesék?

–Nem egészen. A meséket kitalálták emberek, hogy szórakoztassák egymást, de a történelem olyan tettekről szól, amelyek a valóságban is megtörténtek… Legalábbis a zömük.

–A sárkányok létezése mese vagy történelem?

–Nem, nem léteztek.

–De szerepelnek a Bedai-i történetek és dalok könyvében.

–Mert az mesegyűjtemény.

–De…

–Na, jó. Elég! – Luka befejezte a vacsorát, és kiitta maradék sörét. Fejébe nyomta kalapját, és elindult az ajtó felé. – Ha érdekel a történelem, legyél itt reggel, és majd beszélünk.

–Reggel a húgomat kísérem az iskolába.

–Akkor utána. Jó éjt Jess!

–Itt leszek! – szólt utána az ajtóból a fiú.

Rosie-ra nézett, aki a pult mögött mosolygott rá. Bevállalta egyedül a zárást, hogy Jess hamarabb haza menjen aludni.

*****

Luka két évig lakott a kocsma feletti szobában. Két évig tanította Jesst mindarra, amit ő maga tudott. Történelem, közelharc, kard és kés használata, lovaglás voltak legfőbb napirendi pontjaik, ám a férfi a tudásnál sokkal többet adott Jessnek. A barátja és az apja lett.

A kiképzőmester fegyelme és a tanár szigorúsága mögött ott volt egy nemlétező apa szeretete és egy nagyon is létező legjobb barát törődése.

Rosie mindig tett nekik félre a vacsorából, és mindig készített nekik reggelit.

Jess napjai többé már nem csak a munkáról szóltak. Reggel elkísérte húgát az iskolába, majd rohant, hogy néhány órát Lukával töltsön mielőtt délben megkezdte műszakját a kocsmában, ahol a késő esti zárásig dolgozott.

Luka esténként lovon vitte haza, hogy több ideje maradjon pihenésre, bár a távolság a kisvárosi kocsma és a hegyi falu között, Jess szerint, nem volt számottevő még gyalog sem.

A második év leteltekor, Jess születése napján, Luka egy lovat adott neki ajándékba. Nem olyan pompásat, mint az övé, de azért nagyon szép volt. Keselylábú hóka volt, sörénye mindig a szemébe lógott. Rosie-t állandóan nevetésre késztette, ahogyan kiette markából az almát, csiklandozva tenyerét. A nyugodt állattal Jessnek könnyű dolga volt.

S hogy mindez miért? Egyszer, még ismeretségük elején, eszébe jutott megkérdezni Lukát, hogy miért tanítja őt ingyen, sőt kérés nélkül, de a férfi csak annyit felelt, hogy majd idejében meg fog tudni mindent, így Jess többé nem hozta ezt szóba.

Egy meleg nyári este azonban Luka magától magyarázatot adott tettei okára. Jess otthona felé tartottak, kantárszáron vezették a lovakat. Jól esett a forróság után a kissé hűvösebb éjben sétálni a felhőtlen, csillagos ég alatt. Luka rágyújtott egy gyógynövényekből sodort cigarettára, s halkan beszélni kezdett.

–Tudod Jess, nem véletlenül tévedtem erre a vidékre, hanem hozzád jöttem. Vagy érted, ha úgy tetszik. Sok éve vándorlok Bedai pusztáin, és keresek valakit, aki társam lehetne egy küldetésben, de eddig nem találtam senkit. Csak most, hogy téged megismertelek, reménykedem abban, hogy tervemet valóra válthatom. Amit most elmondok, az hétpecsétes titok, szóval sem a húgodnak, sem anyádnak vagy Rosie-nak nem beszélhetsz róla. Soha senkinek nem mondhatod tovább, amit most hallani fogsz. Megígéred?

–Szavamat adom, Luka! Soha nem árulom el a barátságunkat.

–Emlékszel, sokat beszélgettünk Bedai történelméről, és hát… Néhány dolgot kihagytam, illetve nem pont úgy mondtam, ahogyan voltak, de most szeretném, ha megismernéd a teljes igazságot… Bedait sokezer évvel ezelőtt sárkányok uralták – Jess felkapta a fejét, de barátja leintette – Tudom, mit mondtam róluk, de kérlek, hallgass végig. – A fiú bólintott, s többé nem szólt egy szót sem, Luka pedig elmesélt neki mindent.

–Szóval Bedai urai egykor a sárkányok voltak, ám valamikor a távoli múltban, nem tudjuk honnan, megjelentek a varázslók. Vannak, akik szerint mindig is itt éltek, mások szerint egy távoli világból kerültek ide, s ez tűnik hihetőbbnek. Végül is nem fontos. A lényeg, hogy varázshatalmukkal kiirtottak mindent e földön. Hatalmuk alapja pedig az általad és néped által csak drágakőnek ismert energiaforrás volt, és az ma is.

Tudnod kell, hogy ez egy fúziós energiaforrás – ne kérdezd, mi az, vagy hogyan működik, mert senki nem tudja –, szóval ez egy olyasmi, amivel lehet működtetni dolgokat. Ilyen eszköz a csodakehely is, amit ti mesének ismertek, pedig valóság.

Emberöltőkkel ezelőtt Bedai virágzó rétekkel, dús lombú fákkal tarkított ország volt, és az emberek boldogan éltek abból, amit termeltek. Békében éltek a sárkányokkal, akik a hegyekben tanyáztak, csak ritkán ragadva el egy-egy háziállatot, hiszen leginkább a vadon élő állatokra vadásztak. Nem voltak olyan nagyok, mint a mesékben. Valójában alig voltak nagyobbak egy jól megtermett lónál. Az emberek sokszor maguk vittek nekik öreg vagy beteg juhot, kecskét, amit úgyis levágtak volna.

Ám megjelentek a varázslók és hatalmat akartak. A sárkányok és az emberek összefogtak, közösen harcoltak ellenük, de az idegen erőforrással, amit a támadók saját világukból magukkal hoztak, nem tudtak szembeszállni. A varázslók egy döntő csatában több nagy robbantást generáltak, amelyek következtében Bedai kietlen pusztasággá vált.

Éhínség pusztított az egykor virágzó tájon, s a sárkányok megtámadták az embereket, akik sok éven át harcoltak ellenük. A varázslók pedig csendben vártak.

Végül az emberek legyőzték az utolsó sárkányt is, de nagy ára volt a végső csatának. Bedai felperzselt testét romok borították, a levegőben füst gomolygott, a föld és a vizek holtakkal voltak tele, s az emberek hamut szórtak bánatos fejükre.

Bedai sivataggá vált. Mindenki azt hitte, hogy az istenek haragja sújtja őket, hogy egy árva kósza felhő sincs soha az égen. Hónapokon át egy csepp eső sem esett, csupán a forró nap perzselt mindent.

Azután megjelentek a varázslók, akikről már szinte megfeledkeztek, s kihirdették, hogy ha Bedai népe templomot épít nekik, akkor vizet fakasztanak az égből, ám ha ellenállnak, mind meghalnak még abban az évben.

Az emberek sokáig vitatkoztak, de végül elkezdték építeni a templomot, egy csonka gúla alakú épületet, amely köré mára az ország legnagyobb városa épült. Ez mind nagyon régen történt. Még ükapáink sem éltek, amikor a templom elkészült, és a varázslók ígéretükhöz híven elhelyezték energiaforrásukat a csodakehelynek nevezett szerkezetben a templom tetején, s a nép legnagyobb ámulatára az eső hamarosan esni kezdett.

Azóta a varázslók rabszolgasorban tartják Bedai népét, mert ők az egyetlenek, akik az általuk sivataggá aszalt földekre enyhülést hozhatnak. Ha ők nem akarják, nem esik több eső, és az emberek, a jószágok rövid idő alatt meghalnak, ezért mindenki azt teszi, amit mondanak. Fizetjük az adót számolatlanul, s lenyeljük, hogy kiszolgáló személyzetek legyünk házaikban, templomukban, s nekik műveljük a földet, ne magunknak.

Én viszont hosszú vándoréveim alatt, eljutottam egy rég elhagyott barlangba, amelyet a legmagasabb hegyek gyomrába vájtak, s ahol magam is rabszolgaként dolgoztam. Ez a hely egyfajta könyvtár vagy irattár lehetett, mert még a varázslóknak is le kellett jegyezniük hatalmas tudásuk bizonyos részeit. Nem akarom szaporítani a szót, így csak azt mondom, hogy néhány év kínszenvedés után lehetőségem lett megölni az ott élő varázslót, aki a felhalmozott tekercsekre, iratokra felügyelt.

Hosszú hónapokig tartó kutatás után megtaláltam a drágakő és a csodakehely működésének titkát. Nem értem a működés elvét, csak annyit sikerült kisilabizálnom az iratokból és rajzokból, hogy az energiaforrást hogyan kell csatlakoztatni, illetve leválasztani a szerkezetről, amit működtet, s hogy előbbi esőt hoz, míg utóbbi szárazságot teremt Bedai tájain.

Magamhoz vettem a tekercset, amelyen a rajzok vannak, a többi rabszolga segítségével feltörtem a kincstárt, majd mindannyian elmenekültünk, és ki így, ki úgy, új életet kezdtünk. Így lettem gazdag, és így kezdtem el kutatni a drágakő után, amelyről csupán annyit tudok, hogy a templomban őrzik, de hogy melyik teremben, és hogyan őrzik, arról nincs tudásom semmi.

Társra van szükségem, hogy kiderítsem a titkot, és a drágakövet a csodakehellyel együtt megszerezzem. Csak így változtathatjuk újra virágzó birodalommá szülőföldünket. Csak így szabadíthatjuk meg népünket a rabigából.

Én születésemtől fogva enyhén telepata vagyok, mint néhányan mások is, de titkolnunk kell, mert a varázslók félnek tőlünk, hogy ellopjuk tudásukat, pedig az ő elméjükbe nem látunk bele, csak az emberekébe. Néha nem is tudjuk értelmezni mások gondolatát, csupán erősebben megérezzük a hangulatváltozást, az érzelmeket, és ezekből következtetni tudunk az illető majdani tetteire.

Amikor veled megismerkedtem, kitapintottam benned egy ígéretet, amelyet évekkel ezelőtt tettél valakinek. Megesküdtél a húgodnak, hogy elhozod az életet adó esőt földjeinkre. Emlékszel?

Jess némán bólintott. Hogyne emlékezett volna, hiszen nem volt nap, hogy ne gondolt volna az ígéretre, amelyet nyolc évesen tett Mirinek, és amelyről fogalma sem volt, hogyan válthatna be.

–Hát, eljött az idő. Itt az alkalom, hogy eleget tegyél vállalásodnak – mosolygott rá Luka azzal a megnyerő, kedves mosolyával, amellyel mindig mindenkit levett a lábáról, kivéve Bodgart, aki sosem bocsátotta meg neki, hogy Rosie elhanyagolta érkezése óta.

*****

[2 évvel később]

Jess némán az asztalra helyezte a pohár vizet, majd nesztelenül hátra lépett, és szemlesütve állt gazdája mögött, kissé balra, hogy ne kerüljön látóterébe, de ha akarja, akkor a varázsló egy pillantással utasítani tudja bármire.

A fiúnak két évébe telt, mire alantas templomi szolgából felküzdötte magát egy magas rangú varázsló személyi szolgájává. Két évig súrolt padlót, mosogatott, takarította az árnyékszéket, míg egy nap, amikor már a konyhásfiú posztját töltötte be, felfigyelt rá az egyik alacsonyabb rangú varázsló, aki, hogy magának jó pontot szerezzen, beajánlotta Jesst egy magasabb rangú varázslónak napi szolgának.

Így nevezték a nappali kiszolgáló személyzetet, akik a magas rangú varázslók mellett dolgoztak. Szervírozták lakosztályukban az ételt, rendben tartották a ruháikat, fürdővizet készítettek, s megvetették az ágyat.

Luka ötlete volt, hogy Jess épüljön be a templomi szolgák közé, s ott kerüljön minél magasabb szolgálatba, hogy így végül kilesve titkaikat, megszerezze a drágakövet, vagy legalább az erőforrás rejtekhelyére rábukkanjon.

Luka már túl idős lett volna erre a feladatra, ám Jess épp a megfelelő korban volt a maga tizennégy évével. Most, hogy tizenhat múlt, jókiállású, csinos fiatalemberré serdült, és csendes alázatossága, ügyessége és megbízhatósága nélkülözhetetlenné tette a varázsló számára, akinek szolgája lett.

Jess kedvelte a varázslót, s ezen maga is csodálkozott, hiszen népeik ősellenségei voltak egymásnak. Asha mindig kedvesen szólt hozzá, nem kívánt tőle lehetetlent, s időnként megjutalmazta egy-egy új ruhával, cipővel.

Asha feladata a szent szövegek másolása volt. A varázslók időről időre átmásolták tudásuk legjavát új tekercsekre, hogy megakadályozzák a betűk kikopása miatti információ veszteséget. Jess sosem értette, hogyan létezhet az esőhozó fúziós energiaforrás, ha a varázslók semmi másra nem használják ezt a tudásukat, csakis az időjárás megváltoztatására.

Az utóbbi hetekben Asha már annyira megbízott Jessben, hogy némely egyszerűbb, számára unalmas szövegek másolását rábízta a fiúra, s egy ilyen írás tanulmányozása közben jött rá, hogy nem a varázslók alkották az energiaforrást, hanem ők is csupán ellopták másoktól, s ezért nem ismerték működése részleteit ők sem, csak használták, amire egy másik világban látták, hogy alkalmas a szerkezet.

Hozzá nyúlni, szétszerelni nem merték, hogy tanulmányozzák, nehogy végleg elromoljon a drágakő, mely hatalmuk alapja. Bedai forrásai nem is tették volna lehetővé, hogy ilyen szerkezetet készítsenek, mert Jess tudomása szerint, a birodalom nem rendelkezett a földben mélyen rejtőző kincsekkel.

Szintén egy ősi tekercs másolása közben ismerte meg a varázslók népének történetét, s jött rá, hogy az ő népük is csupán áldozata egy sokkal nagyobb erőnek, amely elől el kellett menekülniük saját világukból.

Réges régen megtámadta világukat egy technokrata nép, s leigázta az ottani népeket. Sok varázsló meghalt a csatákban, amikor harcolni próbáltak támadóik ellen, s még többen az egyszerű népekből. Végül a varázslók egyikének sikerült ellopnia a drágakövet és a csodakelyhet, és még valamit, amit Jess nem értett, hogy mi lehetett, de a leírásból úgy képzelte, hogy a szerkezet ajtót nyitott Bedai-ba, ahova a varázslók népe elmenekült a világukat elpusztító idegenek elől. A történet további részleteit pedig már ismerte Luka elbeszéléséből.

Egyetlen adatot nem említettek az általa másolt tekercsek. Mégpedig azt, hogy hol tartják a varázslók az esőt hozó energiaforrást. Jess nem tudta, hogyan deríthetné ki hollétét, mert a szabályok szerint nem tehetett fel kérdést, sőt meg sem szólíthatta a varázslókat, csupán csendben végre kellett hajtania minden utasításukat.

Egy idő után úgy gondolta, hogy maga Asha sem tudja, hol tartják a drágakövet.

*****

[2 évvel később]

Jess gondosan eligazította a köntös redőit a varázsló derekán, amint körbe tekerte a napsárga selyemövvel a szürke szövetet. Asha elégedetten szemlélte magát a tükörben. Bólintott, s keze egyetlen intésével hátrébb küldte a fiút.

Nagy napra ébredtek mindketten. Ashát előléptették, s így tagja lett a varázslók tanácsának, s mint ilyen, sokkal több tudás birtokosa lehet, mint eddigi életében. Jess remélte, hogy végre beértek fáradozásai, és hamarosan megtudhatja, hol tárolják a drágakövet.

*****

[1 évvel később]

Jess óvatosan vászonba bugyolálta a drágakövet, majd hátizsákja mélyére rejtette az értékes energiaforrást. Fogalma sem volt, hogyan kell használni, vagy hogyan férkőzhetne közel a csodakehelyhez, sőt, el sem tudta képzelni, hogyan fog kijutni a varázslók templomából.

Csak azt tudta, hogy nem vallhat kudarcot. Miri és egész népe élete múlik azon, hogy ő megváltoztassa történelmüket.

Bedai már túl régóta tengette szűkös napjait az uralkodó és a varázslók hatalma alatt. Voltak ugyan mesék, regék és legendák arról, hogy az idők kezdete előtt, még a sárkányok kora előtt a gépek gyakorolták a hatalmat, ám mostanra ennek már semmi alapját nem látta senki.

A drágakő volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy régen, ha nem is jobb, de legalább minden más volt. A varázslók templomában talált rajzok megmutatták, hogy a legendáknak egy része mindenképpen igaz.

Jess kisilabizálta, hogy a távoli múltban a gépek kiszolgálták s egyszersmind uralták az embereket. A lényeget nem igazán értette, mert képtelen volt elfogadni, hogyan adhatta ki az irányítást az ember a kezéből valaminek, amit ő maga alkotott. Ehhez kevés volt a tudása és képzelő ereje.

A gépek után megérkeztek a sárkányok, később pedig a varázslók, akik magukkal hozták egy rég elhalt világ maradék tudását. És mindannyian szolgaságban tartották Bedai népét, ám ez most Jessnek köszönhetően megváltozhat.

Számára egyetlen dolog volt fontos. A drágakő után megszerezni a csodakelyhet, amely az évszázadok óta hiányolt esőt végre korlátlan mennyiségben rendelkezésükre bocsátaná.

Ahhoz azonban előbb ki kell jutnia a templomból, és a felbecsülhetetlen kincset biztonságos helyre kell rejtenie.

Sok évébe került, s még több szenvedésébe, míg bejutott a templom legmélyebb termeibe, ahol végül megtalálta, amit oly sokáig keresett.

Asha előléptetésével valóban hozzáfért olyan tekercsekhez is, amelyek féltett titkokat tartalmaztak, míg eljött az a nap, amikor gazdáját meghívták az első esőhozó ceremóniára, s ő magával vitte szolgálóját, kinek nyelvét előzőleg kivágták, hogy soha senkinek ne mondhassa el, mit látott a szertartáson.

Jess megjegyezte az utat a templom titkos kamrájától, ahol a drágakövet őrizték, egészen a templom csúcsáig, ahol a szertartást elvégezték. A varázslótanács tagjai néma áhítattal vonultak végig a folyosókon, lépkedtek fel a lépcsőkön, és hajtották végre a szertartást, amely Bedai földjeinek termését volt hivatott biztosítani.

Az ezt követő napokon és éjszakákon Jess magában újra és újra elsorolta a templomban bejárt útvonal fordulóit, lépcsőit és átjáróit, nehogy elfeledje, merre kell mennie. És várt. Várakozás közben pedig hibát hibára halmozott. Elfelejtette időben ébreszteni gazdáját, ki így több tanácsülésről elkésett. Kilötyögtette a levest, túl forróra készítette a fürdővizet, úton-útfélen leejtett mindent, s végül a sűrű zöldmártást a varázsló kedvenc köntösére öntötte, kimoshatatlan foltot hagyva vele.

Asha nem tudta mire vélni a fiú megváltozását, de hosszas töprengés után úgy ítélte meg, hogy Jess megkínzása, amikor nyelvét csonkolták, oly erős idegfeszültséget okozhatott, hogy szegény szolgálója megbolondult, s mint ilyen többé nem lehetett személye segítségére.

Jesst elbocsátotta saját szolgálatából, de mivel jószívű volt, elrendelte, hogy régi helyére, a konyhába kerüljön, s így nem kellett elhagynia a templomot, s élete végéig eltartásban részesült cserébe addigi szolgálatáért.

Jess nem sokat tétovázott, s mindjárt az első éjszaka kilopózott a szolgák közös hálóterméből, s elindult lefelé a templom legmélyebb termébe.

Az őrökön egy saját maga által hamisított megbízólevéllel jutott át. Amint meglátták Asha pecsétjét, nem kérdeztek semmit, csak sorra nyitották előtte az átjárókat. Ám Jess jól tudta, hogy bejutni sokkal egyszerűbb volt, mint kivinni a kincset, amiért oly sok évet áldozott életéből.

Hiányzott neki Luka. Szerette volna vele megbeszélni, hogy mit tegyen. Szüksége lett volna a tanácsára, a bíztatására, hát elméjével kinyúlt a férfi felé.

Az évek során néhányszor sikerült elkapnia egy-egy kósza gondolatfoszlányt tőle, de ideje nagy részében, azóta, hogy elváltak egymástól, magára volt utalva.

Megpróbálta felidézni mindazt a tudást, amit a férfitől kapott gyermekkorában, mely oly távolinak tűnt, mint húga mosolya álmában. Pár percig mélyeket lélegzett. Megvárta, míg szívverése lelassul, hogy összpontosítani tudjon.

A drágakő ott lapult hátizsákjában, ő pedig magára öltötte a Luka által csak pajzsként emlegetett köpenyt, amely szinte láthatatlanná tette a földalatti termek fáklyáktól füstös félhomályában. Ez volt Luka utolsó ajándéka. Akkor adta Jessnek, amikor örökre elköszöntek egymástól. Erre talán majd szükséged lesz, mondta, s egy gyors ölelés után hátat fordított, és elsietett, míg Jess csak állt, és bámult egyetlen barátja után.

Hamarosan őrségváltás lesz, akkor kell kisurrannia, s a legkisebb zaj nélkül végig mennie a zegzugos folyosókon. Amikor felér a felszínre, elrejtőzik hajnalhasadásig, s az ételszállító szekereknek kitárt kapun kényelmesen kisétál, hiszen Asha pecsétje utat nyit neki.

Hallotta, megérkezett az új őrség, s nyitják az átjárót, hogy szokás szerint ellenőrizzék a drágakő meglétét. Még látta az őrök dermedtre riadt arcát, amint meglátták az üres talapzatot, de mire mozdulhattak volna, egy szökelléssel kívül volt a folyosón, s az első kanyar után futott, ahogy csak bírt.

Tudta, hogy ez nem az a nesztelen osonás, amit tervezett, de bízott a pajzsban, amely láthatatlanná tette. Az átjáróknál lassított, halkan lépkedett, aztán megint rohant, miközben érezte, a meglepetés ereje elveszett, s üldözői egyre közelebb értek hozzá.

Sikerült elérnie a felszínt. Végig sietett a templomot körül ölelő sikátorokban, és meglapult egy csatorna fedél alatt, ahol perceken át nem mert mozdulni, lógott a létrán, mely az ürülékes bűzbe vezetett. Csak mikor elhallt a rohanó lábak keltette zaj, a kiabálás, akkor mert lejjebb ereszkedni, s egy aránylag tisztának ítélt peremen megpihenni.

Hajnalban látta, hogy a kapun nem juthat ki. Hemzsegtek az őrök, még a pajzs védelmében is esélytelen lett volna megpróbálni, és Asha pecsétje sem segített volna rajta. Már biztosan észrevették, hogy eltűnt ő is, nem csak a drágakő. Visszament a csatornába, s a drágakövet elrejtette egy kiszögellés mellé, hova három esőcseppet karcolt a kőbe.

Tudta, hogy nem jut ki, s hogy galambbal üzennie kell, csak nem tudta kinek. Kire bízza ezt a hatalmas titkot? Kinek merje elmondani, hogy Bedai jövője szarba van rejtve? Kiben bízhat, s ki értené meg üzenetét?

Tudta, hogy csak egyetlen ember van az egész világon, aki bármit megtenne érte.

*****

Jess félt, nagyon félt. Csuklóján a kötél szorosra volt kötve, esélye sem volt meglazítani. Egyetlen kést kapott, amit erősen markolt, nehogy kicsússzon izzadó tenyeréből.

Felnézett még egyszer, utoljára a sárga mészkőből faragott falra, mely innen úgy tűnt, égig ér. A városfalról mind őt nézték, amint az őrök a csónakhoz vezetik, hogy kievezve az öbölbe, a cápák közé vessék.

Tudta jól, ha elkapják, ez lesz az ítélet, de nem bánta. A drágakövet meg kellett szereznie. Jól elrejtette, és még volt ideje a galambbal üzenetet küldeni Mirinek, aki tudni fogja, mit kezdjen vele.

Beszállt a csónakba, és érezte, ahogy gerincén végig kúszik a jeges félelem.

*****

[50 évvel később]

–"Jess nem érhette meg, hogy Bedai szabad legyen, ám mégis az ő tette változtatta újra zöldellő földdé a birodalmat. Üzenetét a galamb elvitte a hegyekben élő húgának, aki felkutatta a Luka néven élő, egykori varázslót [alias Rashgar] akit száműzött a varázslók tanácsa miután megpróbálta ellopni a fúziós energiaforrást, hogy általa magához ragadja a hatalmat, és letaszítsa az uralkodót a trónról. A Miri nevű nő segítségével megtalálta az energiaforrást, és prófétának kiáltotta ki magát, majd a megtért tömegeket kihasználva elfoglalta a templomot, s működésbe hozta az esőhozó szerkezetet, ezzel újra naggyá téve a birodalmat."

Miri becsukta a Krónikák Könyvét, s csendben megsimogatta unokája selymes haját.

– Mit gondolsz, elmenjünk holnap koszorút dobni a Cápa-öbölbe Jess emlékére? – kérdezte az álmosságtól hunyorgó fiút.

–És látunk majd cápát is?

–Minden bizonnyal, hiszen azért Cápa-öböl a neve, mert rengeteg cápa él a környéken. Ugye tudod, hogy szigorúan tilos bemenni a vízbe?

–Tudom. Anya mindig mondogatja, mintha nem tudnám megjegyezni.

–Helyes! Mondja is el újra és újra. – mosolygott Miri a kis szöszke fejre, mely már a párnába fúrta arcát, de még megfogta nagyanyja kezét, s kérte – Elmeséled megint, hogy mit írt Jess a levélben, amit a galambbal küldött?

–Azt írta: "Mire ezt olvasod, én már nem élek, de meg kell tenned valamit, hogy halálom ne legyen hiábavaló…" – Miri nem tudott tovább beszélni. Az emlékek megrohanták, szeme könnybe lábadt.

–Nagyon hiányzik?

–Minden nap, míg élek.

–Elénekled a Búcsút?

–De aztán alvás!

–Igen, aztán alvás.

És Miri halkan, egészen lágyan énekelni kezdett.

"Nem lesz már nekem többé

semmim és senkim.

Visz a Halál messzire."