A. S. Field: Az önkéntes

Azon gondolkodik, mi élete értelme. Vagy inkább, mi értelme volt a lepergett éveknek.

Nem igazán jut eszébe semmi, arra pedig sem ideje, sem energiája nincs, hogy mélyebben alá merüljön az emlékezés feneketlen kútjába.

Az idő gyorsan telik. A másodpercek percekké dagadnak, míg emberfeletti erővel próbálja megőrizni lélekjelenlétét. A bátorságot, melyet atyái örökül ráhagytak.

A nép áhítatos csendben várakozik, míg a hét leány s a hét ifjú remegő ínakkal várja a halált, mely hamarosan lesújt rájuk.

Közülük csak egy önkéntes, a többi lélek kiválasztott, s még az az egy is alig tudja titkolni izzadó tenyerét, hát összeszorítja ajkát, amennyire csak tudja, szemét összehúzza, mintha a napfény bántaná. Igyekszik egyenletesen lélegezni, ne kezdjen szaggatott zihálásba, mint társai.

A leányok némelyike sír, egyikük ájultan porba hull, míg a többi fejét lehajtva, mint jó áldozati bárány várja, sorsa beteljesüljön.

Az ifjak körül veszik őket. Fegyvertelen, reménytelen reménységgel éltetett védvonal.

Egyedül ő az, kinek tunikája alatt kard lapul, ki a többiek tudta nélkül az egyetlen esély a túlélésre. Szerelmes leány ajándéka, kinek fűt-fát ígért, hogy cselekvésre bírja.

Önkéntes. Atyja nevére nem hozhat szégyent.

Önkéntes. Háza becsülete a tét.

Önkéntes. Tizenhárom félelembe dermedt szív lesi őt, a vezért.

Önkéntes. Saját jövője most dől el.

Élet vagy halál.

Dicsőség vagy szégyen.

Így vagy úgy, tette visszhangzik az öröklétben.

Szól a gong. Csak a legyek zúgnak, amint a súlyos kapu csikorogva nyílik.

Ő lép be elsőként az áporodott bűzbe.

Ő indul elsőként lefelé a vértől iszamós lépcsőkön, s gyomra összerándul, amint a kapu döngve rájuk zárul.

[Inspired by Thészeusz és a Minótaurosz]