A. S. Field: A Nyúl éve

2122. A Ló éve

Solongo megigazította háta mögött a párnát a hintaszékben, hogy kevésbé nyomja fájós derekát, és újabb füstkarikát fújt ki. Oda sem figyelve, hüvelykujjával újra és újra végig simított pipáján. Gantulga, a veje új szopókát készített neki születése napjára. Igazán figyelmes ember. Solongo kedvelte őt, és örült, hogy lánya, Narantuya őt választotta férjének.

Jóllakottan merengett a csillagos égbolt alatt. Remekül sikerült hetvenedik évének megünneplése. Sokan eljöttek a faluból, talán mindenki itt volt, de a lényeg, hogy Batzorig felépült a napok óta tartó lázból és náthából, így büszke családfőként ott ülhetett mellette az ebédnél, amint ott volt mellette egész felnőtt életében, hogy fogja a kezét, és szerető tekintetével simogassa nap nap után. Pedig egyáltalán nem így indult a megismerkedésük.

*****

2071. A Nyúl éve

Solongo egyedül ült a hatalmas ipari csarnokban. Körülötte ezer és ezer ember, akik mind párjukkal, családtagjaikkal vagy barátaikkal érkeztek. Csak ő ült néma magányában a tömeg közepén.

Valahogy nem gondolta végig ezt az egészet, amikor jelentkezett a hirdetésre. Végül is nem párokat kerestek, hanem életerős fiatalokat. Fel sem merült benne, hogy valakivel együtt jöjjön. Nem is lett volna kivel, hiszen tizenkilencéves lányként még eszébe sem jutott családot alapítani. Örült, hogy magát eltartja tisztességes munkával, randizni pedig sem ideje, sem energiája nem igazán volt.

Már órák óta várta, hogy a sorszám, amit a beléptető kapunál adtak neki, megjelenjen a hatalmas kijelzőn. Elővette hátizsákjából a kissé meglapult szendvicset, és nézelődés közben, rágcsálni kezdte. Megfeledkezett róla, amikor a földre leülve, a táskát maga alá tette, s a puha kenyér most összetört, fonnyadt kupacként került elő a szalvétából.

Ebéd közben megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd a ház, amit kapni fog, remélhetőleg. A hirdetésben az állt, hogy akit alkalmasnak ítélnek, kap egy darabka földet házzal, amit nagyon szeretett volna, mert elege volt már a csótányokkal teli, alig fűtött albérletből, amelyben már két éve éldegélt.

Mosogatólányként dolgozott egy olcsó vendéglőben, fizetése nem engedett meg nagyszabású álmokat, illetve csak az álmokat engedte, a jobb élet valóságát, mint betonfal zárta el tőle. Pedig ő többre vágyott. Nem sokra, de többre. Nem gazdagságot akart, csak tisztes munkával megteremtett, nyugodt életet. Egy lakást, s benne férjet, gyereket.

Ezért jelentkezett a hirdetésre, melyben a sivatag megművelésére kerestek tizenkétezer embert. Először nevetett a szövegen, ám az napokon át foglalkoztatta, míg rákeresett a részletes pályázati kiírásra.

Nem a sivatagot, hanem az északi sztyeppéket akarták hasznosítani a befektetők, ami sokkal jobban hangzott, mintha a déli homokdűnékre kerestek volna munkásokat. Délen, mindenki tudta, hogy nincs élet, amely megvethetné lábát a sós mocsarak, szikes medencék sivatagi poklában. Ám északon már évek óta folytak különböző, a természeti adottságokat átformáló munkálatok, legalábbis a híradások szerint.

Egy összetettebb zöldítési programot kezdtek el, melynek keretében a sztyeppés félsivatagos területekre mesterségesen kialakított folyómedrekben vizet vezettek, automata öntözőcsatornákkal, majd fákkal gyéren beültetett ligeteket alakítottak ki, és szabadjára engedtek több mint egymillió nyulat.

Az állatok gyökerek és egyéb táplálék után kutatva felásták a földet, ezzel segítve a talaj levegőztetését, míg ürülékükkel trágyázták azt. Gyorsan szaporodtak. Egyetlen nőstény példány akár negyven utódot fialt évente, így hamar belakták a negyvenezer négyzetkilométeres területet, az ültetett növényeknek pedig kilencvenöt százaléka életben maradt.

Ekkor jött el az ideje, ragadozókat telepíteni, amelyek meggátolták volna a nyulak túlszaporodását. És itt jött a csavar. Nem rókákat, farkasokat telepítettek, hanem elkezdtek olyan egyszerű infrastruktúrát kialakítani, amely lehetővé tette, hogy emberek számára alkalmas élettereket hozzanak létre.

Úthálózatot építettek, ivóvizet vezettek a falu központokba, földalatti kábeleken áram és internet futott. Házakat, középületeket húztak fel, majd feladták a hirdetést, hogy erős, egészséges embereket keresnek kemény, de jól fizető munkára.

Hatalmas volt a túljelentkezés. A csarnokban összegyűlt a társadalom szegényebb rétege, kiegészülve mindenféle kalandorral, szerencsevadásszal, vesztenivaló nélküli hajléktalannal. A tömeget elnézve, a lány egyre kevesebb reményt látott arra, hogy a kiválasztottak közé kerüljön.

A jelentkezők vizsgálata késő éjszakába nyúlt. A csarnok kezdett kiürülni. Mindenfelé eldobált szemét, papírzacskók, műanyagpoharak hevertek. A takarítók már elkezdtek rendet rakni. Széles seprűikkel fel-alá jártak az épületben, bűzlő kupacokba terelve az emberek által hátrahagyott mocskot.

Solongo fáradtan próbált kávét venni az automatából, de annak már minden rekesze üresen tátongott. Végre, nemsokkal éjfél előtt, megjelent sorszáma a kijelzőn. Felkapta hátizsákját, és elindult a csarnok végébe, amerre látta napközben eltűnni az embereket.

Egy kisebb, talán száz négyzetméteres helyiségbe terelték néhány tucat másik ember társaságában, akik között voltak nők és férfiak, fiatalabbak és középkorúak, szegényebbek és nincstelenek. Hamar rájött, hogy közös vonásuk, hogy mindannyian egyedülállók.

Egy hivatalnok külsejű férfi egyszerű eligazítást tartott. Csak párokra van szükségük. Az egyedülállókat kizárják, ezért kapnak egy órát, hogy a teremben lévők közül társat válasszanak maguknak. Akik egyedül maradnak, vagy senkivel nem hajlandók párkapcsolatra lépni, szabadon távozhatnak.

Solongo megrémült. Kizárt dolognak tartotta, hogy összeálljon egy idegennel, akiről semmit nem tud. Nem ismeri jellemét, szokásait, melyekkel talán nem is tudna egy légtérben megmaradni. Leginkább az erőszakos emberektől tartott. Gyűlölte zsarnoki, önkényes szabályokat felállító természetüket. Esetleg kifog egy lusta, tohonyát, aki helyett neki kellene mindent elvégezni. Egy iszákos kötekedőt vagy szerencsejátékost, ki mindenüket elherdálja, amiért megdolgoztak.

Pár perc gondolkodás után úgy döntött, inkább haza megy. Szomorúan gondolt a kárba veszett napra. Szabadságot vett ki, hogy eljöhessen. A főnöknek azt mondta, az édesanyja kórházba került, így kapott egyetlen napot, s azt is hiába.

Már majdnem kiért a teremből, amikor valaki óvatosan megérintette a karját, s mikor megfordult, egy fiatalember állt mögötte, ki zavartan próbált mosolyogni, miközben sapkáját kezében gyűrögette.

A fiú intett neki, hogy álljanak kissé odébb, a falhoz, s ott, mint aki betanult szöveget mond, hadarni kezdte, hogy a neve Batzorig, huszonkét éves, szülei meghaltak, testvére nincs, ahogy munkáját is elvesztette, miáltal egy hete hajléktalanszállón alszik, napközben pedig az utcákat rója, de ő oda vissza nem megy, inkább megöli magát, ezért szépen kéri, hogy fontolja meg, hogy őt válassza párjául, mert ő rendes ember, szorgalmas, nem fél a munkától, és kedves mindenkivel.

Solongo akaratlanul is elmosolyodott, mert még soha senkitől nem hallott ilyen hosszú mondatot. Egyetlen mondat, melyben benne van egy egész élet, de legalább amennyi belefér huszonkét évbe. Nem igazán tetszett neki a fiú, de gondolta, egy próbát megér, hogy beszélgessen vele kicsit, amiből kiderülhet egy s más, és eldönthesse, mit tegyen.

Batzorig tisztelettudóan felelt minden kérdésére, s szerényen kérdezett a lány életéről, körülményeiről. Megbeszélték, ki miért jelentkezett, mik a tervei, mely célok vezérlik, s végül Solongo felajánlotta a társulást azzal a feltétellel, hogy csak akkor lesz köztük szorosabb kapcsolat, amikor ő úgy dönt. És ha ez a perc sosem jön el, akkor sosem lesz egymáshoz semmi több közük, mint hogy papíron házasok a közös cél érdekében.

A fiú hosszan, némán nézett a szemébe, majd lassan, talán kissé szomorkásan bólintott. Kezet fogtak, ezzel megpecsételve a megállapodást, melyet egy jobb élet reményében kötöttek.

Együtt álltak be a sorba, a többi hirtelen elígérkezett pár között, miközben lopva tekingettek egymásra, majd kissé remegő kézzel írták alá a papírokat, melyben vallották, hogy önként jelentkeztek, és szabad akaratukból házasodnak össze.

Ezután újabb terembe és újabb sorba terelték őket, ahol egy hivatalnok gyorsan lezavarta az "esküvőket", s akkor végre, éjjel kettőkor átkísérték a fáradt embereket egy sokadik terembe, ahol kaptak egy-egy hálózsákot, hogy mégse a földön feküdjenek.

Batzorig talált maguknak helyet a fal mellett, ahol aránylag kényelmesen lehettek. Leterítette és eligazgatta előbb a lány, majd a maga fekvőhelyét, s gondosan becipzárazta Solongot a zsákba, s csak azután gondolt magára.

Solongonak fáradtsága ellenére sokáig nem jött álom a szemére. Eléggé megszeppentnek érezte magát, s talán bánta, hogy beleugrott a házasságba, s ebbe az egész lehetetlen vállalásba. Próbált úgy gondolni rá, mint kalandra, de komoly természete nem engedte meg számára az ilyen dőreséget. Kissé szorongó alkata ezer ellenérvet sorolt fel magának, ám akkor Batzorig halkan oda súgta neki, hogy ne féljen, ő megvédi és gondoskodni fog magukról, és Solongo a fiú komoly barna szemére gondolt, s zavarára, amint sapkáját gyűrögette előtte, s óvatos, halkan rebbenő lélekkel neki ezt elhitte.

*****

Reggel, újabb sorba állás után teherautókra szálltak, s kilométereken át zötyögtek fel, északra. A táj lassan megváltozott körülöttük. Elmaradtak a nagyobb, majd a kisebb városok, s végül a falvak is, hogy útjuk végén amerre csak néztek, ne lássanak mást, csak a fákkal gyéren beültetett sztyeppét, s a szigorú rendbe épített házakat, melyeket egy központi tér köré emeltek, négyzethálós utcák mentén.

A tizenkét faluból ez lesz az övék, ahol ezer társukkal együtt fognak élni és dolgozni egész életükben. Megkapták a számukra kijelölt házat, amely otthonuk lesz, ha igaz. Solongo nem mert arra gondolni, hogy esetleg nem jól döntött, ezért erős akarattal igyekezett hinni, hogy idővel a ház otthonná válik.

Batzorig ellenőrizte a villanykapcsolókat, megnyitotta a csapot és megkóstolta a vizet, lehúzta a vécét. Körbejárta a házat, kipróbált minden ajtót és ablakot, majd kivezette a lányt a fészerbe, ahol sorra vették a szerszámokat, végül a konyhában az edényeket, s a kamrában a kezdésnek kapott élelmiszereket.

A fiú behordta a fát, és tüzet rakott a kandallóban. Az éjszakák már hűvösek erre, mondta, de ha egész éjjel rakjuk a tüzet, reggelre a falak átmelegszenek, s onnantól csak nem szabad hagyni, hogy kihűljenek. Beüzemelte a tűzhelyet, Solongo pedig feltett egy kávét, s összeütött egy hamari szalonnás rántottát.

Egy órát kaptak elrendezni kevéske holmijukat, azután újabb eligazítás várta őket a főtéren, ahol kíváncsian nézegette egymást ezer ember. Ötszáz nő és ötszáz férfi, akik elég bátrak vagy elkeseredettek voltak ahhoz, hogy önként vállaljanak egy nehéz, kételyekkel teli életet.

*****

Évek teltek el. Solongo emlékeiben összefolytak a dolgos hetek és hónapok. Voltak, akik megszöktek még az első tél előtt. Akik maradtak, hamar felismerték, ki az, aki segít, melyik szomszéd mihez ért, milyen végzettsége, tapasztalata van.

Voltak, kiknek könnyű volt az átállás, mert eddig is keményen dolgoztak, míg mások még sosem végeztek fizikai munkát, s az első hónapokban folyton panaszkodtak, s mégis fogcsikorgatva, görnyedő derékkal és fájó izmaik mögött bénultan nyögő elmével tették, mire szerződtek.

Solongo hamar megtanulta értékelni Batzorig természetét. A fiú korábban kelt, mint ő, és később feküdt le. Mire álmosan, kócosan kiment reggelente a konyhába, már lefőzte a kávét, majd kiment ellátni az állatokat, míg ő elkészítette a reggelit, amit mindig együtt fogyasztottak el. Férje, amint szemlesütve mondta megismerkedésükkor, tényleg szorgalmas, dolgos ember volt, s kedves mindenkivel, legfőképpen hirtelen elhatározásból lett feleségével.

Tyúkokat tartottak, hogy legyen tojásuk, a második évben pedig vettek egy tehenet és a szomszéd utcából kaptak egy malacot, mert Batzorig átjárt segíteni fát vágni és a jószágokat etetni, amikor Bilgüün eltörte a lábát. A két férfi olyannyira összebarátkozott az évek során, hogy végül keresztapjai lettek egymás gyermekének.

Előbb Bilgüün vehette karjába fiát, kit a Gantulga névre kereszteltek, s alig egy évre rá, Batzorig is magához ölelhette gyönyörű kislányát, Narantuyát.

Az asszonyok a hátukra kötött kisdedekkel kapálták a krumplit, a veteményt, így nyúzták a nyulakat és főzték a vacsorát. Gyakran dolgoztak együtt, hogy legyen kivel beszélgetni a sivár munka közben, hol egyikük, hol másikuk földjét művelve meg. Nagyobb munkák idején pedig együtt dolgozott az egész falu, szépen sorban betakarítva a terményt mindenkinél.

A nyulak minden porcikáját feldolgozták. A prémből ruhákat készítettek és eladták őket, a húst megették, a csontokból apró sípokat, ékszereket, pipa szopókákat faragtak maguknak és a piacra. A hízókat úgy vágták a faluban, hogy egész télen jusson belőlük mindenkinek, míg a tehéntejet főzéshez használták.

Hideg estéken összegyűltek akár tucatnyian is egy-egy háznál, s az asszonyok tésztát gyúrtak, szárítottak, míg a férfiak a csontokat faragták, s anekdotáztak. A gyermekek a kandalló mellett ülve hallgatták őket vagy daloltak, s mesét követeltek.

A legszebb meséket Batzorig ismerte, míg Bilgüün a pajzán történeteket kedvelte. Egyikük elandalította a szíveket, másikuk pedig megnevettette őket.

*****

Solongo eleinte csak munkatársként tekintett a fiúra. Valakire, akivel szövetséget kötött, szerződést írt alá. Kedvesen, tisztelettel bánt vele, de közelebb nem engedte. Meg akarta ismerni alaposan, mielőtt teljes valójában elköteleződne mellette. Maga sem vette észre, mikor siklott át a megbecsült munkatárs baráttá, majd valami sokkal komolyabb szerepbe, ám amikor egyszer szalajtottak érte, hogy Batzorigra rádőlt a fa, elakadt a lélegzete.

Épp tyúkot kopasztott a vacsorához, mikor egy asszony az udvarra bekiáltott, ő meg hirtelen érezte, amint a föld megrendült alatta, s az idő belefagyott a pillanatba. Érezte a toll fújtós szagát, a hideg szelet az arcán, mégsem érzékelte önmagát. Egész testéből csak gyomrát érezte, mi összeugrott egészen apróra, és szívét, mely megszűnt dobbani egy pillanatra.

Utólag nem emlékezett, hogyan futott át lélekszakadva az udvaron, ki a kapun, végig az egész falun, az erdőbe, hol a téli tüzelőt vágták, csak azt látta, hogy a hatalmas fát alá ducolták, hogy megemeljék, s épp akkor húzták ki alóla a fiút, amikor mellette térdre hullott, s fölé hajolt.

Szeme csukva, arca, mint holtak dermedt maszkja, s akkor Solongo megértette, hogy már sosem akar élni nélküle. Ám úgy tűnt, későn eszmélt a szerelemre, mert Batzorig nem reagált semmire.

Hamarjában ágakból és kabátokból hordágyat készítettek, s vitték a mozdulatlan testet végig a falun, be a házba, hol az udvaron a lány szinte csodálkozva nézte a felborult vájlingot s a tyúk tépett tetemét, mit csak úgy ledobott, amikor felugrott a lócáról, megbotolva a forró vízzel teli edényben. Nem emlékezett, de biztosan így volt, különben mit keresne a porban a vacsorának való.

Batzorig túlélte a csapást, de háta utána már egész életében fájt. Nem jól forrtak össze a csontok, mondta az orvos. Csoda, hogy megmaradt és nyomorék sem lett, örüljenek ennek. S ők bizony örültek, sőt boldogok voltak, mert Solongo teljes odaadással ápolta a fiút, ki addig még csak papíron volt férje, Batzorig pedig hálás volt sorsának és a kidőlt fának, mert az oly közel hozta hozzá feleségét egy pillanat alatt, amit talán ő évek munkájával sem tudott volna elérni.

*****

2122. A Ló éve

Batzorig kikísérte az utolsó vendéget is, aztán kiment a teraszra, hogy csendben üldögéljen kissé szerelme mellett, kivel leélt immár ötvenegy évet, és aki most éppen halkan horkol a hintaszékben.

Elnézte a kedves, ráncos arcot, a megvénült, munkától eres kezeket. Végig simított az egykor hollószín ősz fürtökön, s hozzá hajolva csókot lehelt az emlékeiben telten duzzadó, rózsaszín ajakra.

Gyönyörűnek látta most is, ugyanúgy, mint akkor, ott a csarnokban, amikor megpillantotta a lány bosszús ajkbiggyesztését, meglátva a szottyadt szendvicset, mit a táskájából előhúzott.

A Nyúl éve volt.

*****

Solongo – Szivárvány

Batzorig – Erős bátorság

Narantuya – Napsugár

Bilgüün – Bölcs

Gantulga – Acél tűzhely