A. S. Mezei: Kivonatok

Halványzöld csempe felett hófehér festett fal –

Alkohol és gyógyszerek.

Egyre kevésbé ura

nemhogy mozdulatainak,

de gondolatainak is.

Látta,

öccse alig tudja elmondani a beszédet.

Látta,

alig néhányan állnak a ravatalnál,

s hogy a pap

– akit a fenébe kívánt –

rövidre fogja a megemlékezést

a szitáló esőben.

Mindenét elherdálta,

semmit sem hagyva hátra

kelt át a folyón a nagy semmibe.

Még a temetésre sem tartalékolt.

Úgy érezte, mindegy,

teste hogyan válik enyészetté.

Negyvenöt év.

Ennyi jutott.

Több, mint szükséges.

Alig tudott néhány jó évet összerakni belőle.

Ha még élt volna, azt kívánta volna,

bárcsak meghalna minél hamarabb.

De már nem lélegzett.

Hamvai gyorsabban hulltak a folyóba,

mint anno életében elképzelte.

Néha már úgy látta,

az egész szeretet,

szerelem dolog csak illúzió,

mit üzletemberek találtak ki,

általuk növelve vagyonuk.

Elvégre a karácsony,

a Valentin-nap miről szól,

ha nem arról,

mindenki költse a pénzt

ajándékokra,

mik pár nap, hét vagy hónap múlva

a kukában landolnak,

vagy szekrények, dobozok mélyén pihennek,

míg a hagyatékkal végleg elenyésznek.

Látta, 

soha nem értette senki, mire vágyott,

s mi késztette a gyűlöletre,

mely szeretetre éhesen kucorgott sötét sarkokban,

s penészes kenyerekben.

Úgy érezte, vége a világnak.

Legalábbis az övének.

Irigyelte azt a nőt!

Érted?! AZT a nőt!

Akit egy terminátor üldözött!

Akinek egy terminátor megölte a gyerekét! 

Bocs! Szólnom kellett volna a spoiler miatt.

Légy szerény, mint az ibolya,

melyet sötétben is elárul az illata.

Na, ezzel a mondattal nem tudott mit kezdeni egész életében.

Tizenöt éve él a semmiben

a semmivel karöltve.

Bár ha jobban belegondol,

már jóval régebben,

de tizenöt év,

amit ebből számon tart.

Az előző évek

a fiatalság gondtalan mocsarába vesztek,

mint a körömcipők a szekrény mélyén,

s a szexi fehérneműk,

melyek mintha

nem is erre a testre lettek volna véve,

s melyeket kiszórt a kukába

úgy egy éve.

Vagy lehet, régebben,

a napok összefolynak,

nem tartja számon egyiket sem.

A nyitott ablakon behallatszott a madarak éneke,

csendes nyári eső hullott a tobzódó fűre,

ő meg azon gondolkodott,

hogy be kellene fejezni ezt az egészet.

Sem élni, sem meghalni nem volt mersze,

csak tengett,

mint unott,

sarokba dobott búgócsiga,

melyet megvettek,

s három nap után többé kézbe sem vettek.

Ami elveszett,

örökre odavan.